A testkultúra- ezen belül a játék- eredete a legősibb korba nyúlik vissza és a munka volt a történelmi alapja. A primitív embert életkörülményei a legegyszerűbb mozgások tökéletesítésére, gyakorlására kényszerítették és a gyakorlatok során a játék- elsősorban a futó-, a dobó-, és a labdajáték- jelentős segítséget nyújtott a létfenntartásért vívott küzdelemben.

Történelmi értékű leletek bizonyítják, hogy az ember korán felismerte a gömb alakú test játékra való alkalmasságát. Ezeréves templomokon, sírokon találkozhatunk egy-egy sporttárgyú képpel. Az írásos emlékek is elárulják, hogy már néhány ezer évvel ezelőtt is dobták, ütötték, rúgták a labdát és a küzdelem sem volt ismeretlen a labdáért, a területért, vagy éppen a városkapuért.

A labdajátékok tehát két útvonalon közelítették meg korunkat. Az egyik út jellegzetessége a játékosság, a másiké a küzdelem. Az egyik csoport elsősorban játszik, a másik már mérkőzik is, s ez egyéni és csapatküzdelem is lehet.

  A mai tenisz őseit próbálgatták Kínában, Egyiptomban, de Japán és Mexikó sem akart lemaradni az az idő tájt valószínűleg újnak számító sportdivat terén. A teniszsport hivatalosan első kísérletének tekintett trigon nevezetű játékot a görögök és rómaiak hagyományozták az utókorra. A 13. század Franciaországában uralkodóvá vált a trigon, sőt Frankhon a játékok királyává koronázta.

  A párizsi levéltár egy 1292-ből származó okmánya azt tanúsítja, hogy a 13. század végén Párizsban 13 labdakészítő mester tevékenykedett, s a könyvkötő mesterséget csupán nyolcan űzték. A trigonból egy csapásra je de paume lett -fordítása tenyérjáték, ütőlabdajáték- eleinte röptejáték volt és pontot vesztett az a játékos, akinek térfelén a labda földet ért.

A tenisz õskoráról különös és érdekes tudósítások maradtak fenn. Íme közülük néhány:
A velencei Donato Vallutti Krónikájában arról ad hírt, hogy az altopassiói ütközetben (1324) fogságba esett francia lovagok egy "tenez" nevû játékot mutattak be. Tévedett. Ezt a játékot Franciaországban "jeu de paume"-nak hívták. A "Tenez!" afféle csatakiáltás volt. A meccs kezdetekor az adogató harsányan figyelmeztette a fogadót: "Vigyázz! Fogadd!" Viszont elterjedt…

"A franciák többet labdáznak, mint a földkerekség összes keresztényei együttvéve. Az országot ellepik a labdaházak, számuk sokszorosan felülmúlja a templomokét. A franciák ütõvel a kezükben születnek. Játszanak gyerekek, játszanak nõk, játszanak iparosok. Több Franciaországban a teniszjátékos, mint Angliában a részeg." (Sir Robert Dellington iskolamester)

"Messzire hallatszott az eleven tapsolás, amely minden sikerült csapást elkísért. A játszók mindegyike jó termetû, erõs ifjú ember volt, rövid és szoros fehér öltözékben. A feleket apró színes jelvény különböztette meg egymástól. Különösen tetszetõsnek tûnt az a mozdulat, amellyel az ütni készülõ a labda elé állt. Futó helyzetbõl megtorpanva, testét elõre döntve szegezte ütõjét a labdának, és ekkor emlékeztetett a borghesei vívók mozdulatára. Azzal, hogy futva támadt a labdára, megsokszorozta ütésének erejét. Az ellenfél minden egyes alkalommal igyekezett a labdát visszaütni. Így röppent az ide-oda, míg végül a tér közepén fekve maradt." (Johann Wolfgang Goethe, 1786)

Idehaza sem maradtunk el túlságosan a többiektõl:

Comenius Amos János, a nagy cseh tudós a 17. században Sárospatakon professzorkodott. Az ott írott világhírû mûvében, az Orbis Pictusban a következõket jegyzi:

"A laptaverõ házban jádzanak laptást, amellyet az eggyik elüt, a másik elfog a háló formán csinált lapockával, és ez a nemesek játéka a testnek mozgatására."

Ha a lapockát lapocskának olvassuk, akkor az õsteniszütõt látjuk magunk elõtt. És akkor jön Széchenyi gróf 1823-ban: "Grosvenor Robert lorddal játszottam labdát. Adott nekem tizenöt elõnyt. Valamennyi játékot megnyertem. A lord végül dühös lett és agyon akart vágni. Erre eldobtam a rakettet és nem játszottam tovább."

És hogy honnan jön a teniszmeccs pontjainak furcsa számozása? Természetesen erre is van egy legenda. Arról van ugyanis szó, hogy egy hatalmas óralapot akasztottak a falra. A nagymutatóval jelezték a labdamenetek alakulását, a kismutatóval a játékokét. Egy poén egy negyedóra elõre a nagymutatóval=15 perc, aztán 30 perc, 45. Hogy miért lett 40, a rövidítéseikrõl oly híres angolok a megmagyarázói: mennyivel spórolósabb fortyfive helyett csak forty-t mondani.

Az angolok a teniszt a korai korszakban egyenesen az arisztokrácia játékának tartották, a 19. század nyolcvanas éveiben nem voltak hobbiteniszezõk, a bárki számára nyitott pályák csak a múlt század hatvanas éveiben terjedtek el. Addig a tenisz klubokban, elsõsorban magántulajdonú pályákon ûzött sport volt, csak sokkal késõbb vált tömeges sporttá.

A modern értelemben vett tenisz alig száz évre tekinthet vissza, más sportokhoz képest viszonylag fiatal. A tenisz elõdjének számító real vagy royal teniszt viszont évszázadokon keresztül játszották. A pályák mérete különbözõ volt és a szabályokat gyakran menet közben találták ki. Aztán egy 1873. évi decemberi délutánon egy angol úriember, Walter Wingfield õrnagy bemutatott egy új társasági játékot, amelyet Sphairistike-nek nevezett el. Maga a szó a görög labdajáték szóból ered, de az emberek nehezen tudták kiejteni és megjegyezni, ezért hamar átkeresztelték teniszre. Ennek angol megfelelõje a lawn tennis volt. Ennek csak annyi az oka, hogy eleinte füvön játszották, már csak azért is, mert a teniszpálya elejében megegyezett a krokettpályával.

Wingfield õrmester elhatározta, hogy szabványosítja ezt a játékot, és néhány új szabályt is alkot. Az ötleteit mindig is nagyon jól tudta eladni, ezért az ismerõsei közül senkit sem lepett meg, amikor az õrnagy megjelent az úgynevezett teniszkészletével, amelyben szabálykönyv, labdák, ütõk, különleges, indiai gumiból készült sarkú cipõk voltak. Emellett speciális mérõszalag is, amelynek segítségével biztosítani lehetett, hogy a háló mindig pontosan és a szabályoknak megfelelõen feszüljön.

A tenisz világhódító útján 1874-ben megérkezett az Egyesült Államokba is: egy Mary Outerbridge nevû hölgy mutatta be a Staten Island-i Baseball és Krikett Klubban. Elõzménye volt, hogy a fáma szerint a hölgy Bermudán katonákat látott teniszezni, s hazatérõben New Yorkban a vámosok visszatartották, mert nem tudták mire vélni a csomagjában levõ teniszütõket és labdákat.

Igazi versennyé akkor vált, amikor a Wimbledon-i All England Croquet Club 1875-ben az egyik füves pályáját átadta a teniszezõknek, két évre rá pedig megrendezte a legelsõ teniszversenyt (az elsõ gyõztes neve Spencer Gore). A bajnokság hivatalos neve Lawn Tennis Championships at the All England Croquet and Lawn Tennis Club (Füvespályás Teniszbajnokság az All England Krokett-és Teniszklubban) volt.

Négy év múlva, az 1979-es bajnokságon John Hartley tiszteletes megnyerte az elõdöntõbeli mérkõzését, majd lovaskocsival hazament Yorkshire-ba, hogy megtartsa a vasárnapi misét. Aztán hétfõn visszakocsizott Wimbledonba és megnyerte a bajnokságot. Meg azután egy évre rá is hazavihette a trófeát.

www.sportinfo.hu